Ez az interjú a MaNcs-ban jelent meg 1999. május 13-án.
Bognár Tamás készítette.

"Mi van itt, földrengés?"

DJ Palotai a Reich Remixed albumról

"Ember, ezen rajta sincs a legjobb szám!" - horkan fel DJ Palotai. Nekiállunk a bogarászásnak, végül a bonus track alatt megleljük a követelt számot, indulhat a Steve Reich-remix beszámoló. A kortárs zene egyik meghatározó alakjának műveiből hetvenpercnyi anyagot dolgoztak át neves DJ-k és tánczenei csapatok. Ki mást kérdezhettem volna róla, mint a Tilos Rádió zenefőnökét, aki közvetlenül beszélgetésünk előtt is épp egy kamarazenekar alá pakolta a lemezeit.

Palotai Zsolt: Steve Reich a legismertebb zeneszerző, aki egyrészt repetitív, másrészt elektronikus zenét írt. Különös módon a kezdeti elektronikus zene kiemelkedő alakjai (Varese, Stockhausen, Artyemjev, Pierre Henry estébé) és a repetitívek (John Cage, az ősatya Terry Riley, a főkókler Phillip Glass, valamint Reich mester) egymástól elkülönülten alkottak. Egy - a Hortobágyi Lacitól kölcsönzött - megfogalmazás szerint a repetitív vonulat részére nem volt átjárás az elektronikus zene magas kasztjába. Miközben az utóbbiak részéről végbement a komolyzene egyik utolsó rugdalózása, a repetitív iskola ráébredt egy fontos különbségre. Míg a nyugati zenének az a fő kérdése, hogy melyik a következő hang, és milyen hang van fölötte meg alatta, addig a keleti zene arra kíváncsi, hogy egy hang után mikor jön a következő. Reich itt egyfajta átjárópont, keleti tanulmányai után ő használt talán először ismétlődő kazetta-loopokat. A hatvanas-hetvenes évekbeli korai műveiben ezeket még elektronikus úton szólaltatta meg, zenészeket csak később toborzott darabjai előadásához.

MaNcs: Milyen hatással van mindez a mostani muzsikákra?
PZS: A mai tánczenében mindkét iskola kéznyomát felfedezheted, bár lényegében egyikhez sincs semmi köze. Egészen más tészta az elektronika jelenlegi formája, és tíz év alatt a reichi repetíció is szinte teljesen kikopott a tánczenéből. Persze ez nem baj. Reich munkái számomra sosem voltak átütőek, egyszerűen unalmasak. Az új zenék nem.

MaNcs: Mégis, ahogy korábban például az Orb (Little Fluffy Clouds), most ugyancsak menő nevek vették Reichet elő.
PZS: Bezárult egy kör, így visszatértek a gyökerekhez. Ennek a kapcsolódásnak amúgy van már előzménye. Pierre Henrynek, a már említett elektronikus zenei úttörőnek szintén megjelent egy remixalbuma. Különben mindig is jobban izgatott ez a francia csávó, az ő zenéje igazán kísérletező. Míg Reich zenéjében feltűnnek ismerős formulák, mondhatni, a népzenéből, az afrikai zenéből merített ihletet, addig Henry sokkal kevésbe eredeztethető, legalábbis nem felismerhetők a nyomok. Az ötvenes-hatvanas években fénykorát élt idős ember maga is be mert vállalni egy remixet a William Orbit, Coldcut, Fatboy Slim által fémjelzett válogatásra. Az a sorozat egyébként összességében egy árnyalattal jobban sikerült.

MaNcs: Miféle sorozatról beszélsz?
PZS: Ja igen, én ugye főleg bakelitben gondolkozom. t-hat külön maxiból állt az a lemez, és a Reich-féléből is kiadtak már kettőt. Eredetileg csak CD-n akarták megjelentetni, de a szerkesztőnek annyira tetszett a Freq Nasty- meg a Coldcut-változat, hogy kiadta vinilen is. A napokban pedig kijött a Howie B-verzió, másik oldalán az eredeti Reich-szerzeménnyel (Eight Lines).

MaNcs: Egészében milyennek találod?
PZS: Érdemes beszerezni, kiváló érzékkel kérték fel a remixereket. Steve Reich ugyebár nem tánczene, de legalább két szám még a parketten is megállja a helyét, a többi maradt hallgatós. Az eredeti művek közül ismerős lehet az 1978-as Music for 18 Musicians, aztán a Drumming, bár erre kevésbé lehet ráismerni, a későbbi korszakból pedig a gyengécske Desert Music. A már említett maxikon kívül nagyon jó a New York-i DJ Spooky és a japán Ken Ishii. újra dolgozik a 80-as évek végi hip-hop, electro duó, a Mantronix egyik fele. Az amerikai Tranquility Bass amolyan hippi tánczene, a Mo Wax-es Andrea Parker pedig nagyon furcsa, lelassult elektronika. Sokuknál nehéz felismerni az eredetit, kivétel talán Howie B, aki elég sok forrásanyagot felhasznál, és a Coldcut, bár ők az indítás után finoman átcsúsznak a saját világukba. Igencsak szokatlan zenével álltak elő, se nem breakbeat, se nem hip-hop, szinte már goa.

MaNcs: A Freq Nasty és B. L. I. M. közös produkció, csupán néhány Reich-hangot vett kölcsön. Azt mondtad, ez a kedvenced.
PZS: Elképesztő, amit összehoztak. Ilyen basszust még soha nem hallottam, nagy hangerőn kifekszel tőle. A PeCsában egyszer már rendesen megdöngettem, és a basszus hirtelen annyira betöltötte a teret, hogy még az előtérből is bejöttek az emberek: "Mi van itt, földrengés?" Abszolút 21. századi hangzás. Egyébként Freq Nasty DJ-műsora május 22-én az Almássy téren, aztán a Rudasban is hallható majd.

MaNcs: Lehetséges egy ilyen lemez révén megszerettetni Reichet a mai fiatalokkal?
PZS: Valószínűleg nem. A zene történeti folyamának megértéséhez viszont jó adalék.

MaNcs: Mindig érzek egy kis csavart az ilyen válogatások kiagyalóitól. Van itt egy zene, olyan, amilyen, használjuk ki a szerzője kult-státusát, és adjunk el egy csomó lemezt.
PZS: Én meg mindig azt mondom erre, hogy a jelenlegi zenei felfogást könnyen lehet a népzenééhez hasonlítani. Hiszen az is úgy működik, hogy egy adott dalt annyiféleképpen hallhatsz, ahányan előadják. Kiválaszthatod, hogy a Pista bácsi vagy a Mari néni verziója szimpatikusabb-e a számodra. Egyáltalán nem biztos, hogy ráismersz, pedig ugyanazt a dalt éneklik. Lehet más a szövege, megváltoztathatták a dallamot, a ritmust, a hangot. Ha az egyik nem jön be, a másik még tetszhet.